„Soha nem felejthetjük el, hogy hogy minden, amit Hitler tett Németországban, ‚törvényes‘ volt, és minden, amit a magyar szabadságharcosok tettek Magyarországon, ‚törvénytelen’ volt.  ‚Illegális‘ volt segítséget és vigaszt nyújtani egy zsidónak Hitler Németországában.  Bizonyos vagyok azonban abban, hogy ha Németországban éltem volna abban az időben, segítséget és vigaszt nyújtottam volna zsidó testvéreimnek még akkor is, ha illegális volt“.

(Martin Luther King, “Letter from Birmingham jail”,  August 1963, in: “The Negro is your brother”, The Atlantic, Volume 212, No. 2; pages 78 - 88, p. 4)

A szabadság- és szolidaritáshiányos Magyarországon jó okunk van az emberi jogokkal, pontosabban azok megsértésével foglalkozni.  Az alábbi írás az emberi jogok kérdésére a legszegényebbek, a megalázottaknak és kitaszítottak életkilátásai felől tekint.  A cigánysoron lakók, de általában a mélyszegénységben élők világában napi feladat a túlélés.  Szembeszökőek ennek az emberhez igazán méltatlan életmódnak a jelei.  Kevésbé tűnik azonban fel a nincsteleneket még súlyosabban érintő probléma: az, hogy meg vannak fosztva a tisztességes élethez való jogtól.

A szürke valóságban nem létezik tisztes szegénység, csak durva életfeltételek, amelyek szabályszegésre kényszerítik a nélkülöző és kitaszított embereket.  Értelmetlen velük kapcsolatban jogokról és felelősségről vagy törvényekről abban az értelemben értekezni, ahogy ezt megtehetjük az élettől több lehetőséget kapott polgártársainkkal kapcsolatban.  Akiket a napi túlélés feladata köt le, nem is értik, mit jelent az, hogy nekik jogaik lennének.

Hajlamosak vagyunk emberi jogokról azokkal összefüggésben beszélni, akiknek vannak emberi jogaik.  De mi történjék azokkal, akik a teljes jogfosztottság állapotában vannak?  Ők nemcsak azért vannak életveszélyben, mert a túlélésük forog kockán, hanem azért is, mert meg vannak fosztva a szabálykövetés lehetőségétől, és ki vannak ezáltal rekesztve a törvénytisztelők világból.

Amellett kívánunk érvelni, hogy nem létezik a megaláztatásnak nagyobb mélysége, mint az, hogy a nincstelenek az önbecsülés lehetőségétől is meg vannak fosztva.  Ahhoz, hogy a jogfosztottság mélyebb értelmét kutassunk, a jogok gyakorlásának kilátásain túl kell látnunk.  Rá kell kérdeznünk arra, hogy mit jelent a szabadsághiány, az ember méltóságában való megsértése, és miként foghatjuk fel ezzel összefüggésben igazságkeresés, hit és cselekvés viszonyát.

1. Válság-jelenségek

A globalizmus felerősítette és feltűnővé tette az egyenlőtlenségeket.  Megtört a szolidaritás azon polgárok között, akik azt látták, hogy éppen a leggazdagabbak húzzák ki magukat különféle praktikákkal a közteherviselés alól.  Bizalmi válságba kerültek a jóléti államot fenntartó közintézmények.  Azt mondják maguknak a polgárok: miért fizessem én meg rendesen az engem illető adókat és járulékokat, ha a gazdagok homályos külföldi helyekre menekítik vagyonukat, és így teszik átláthatatlanná gazdasági tevékenységüket?

A hamis híreknek az emberek manipulálására, az emberi kapcsolatok célzatos eltorzítására irányuló terjesztése (fake news) csak fokozza a valós helyzet megértésének, a problémák hiteles magyarázatának nehézségeit.  A polgári demokrácia áldásait élvező társadalmak regrediálnak: visszaesnek a hamis szolidaritás világába, egy olyan közegben működve, amelyben az adott közösség identitása csak mások rovására teremthető meg.  Ezek után meg lehet ítélni embereket azon az alapon, hogy adott társadalmi csoporthoz tartoznak, miközben elfedődnek a minden emberben rejlő személyes értékek.  Ujjal lehet mutatni az idegenre mint ellenségre (hostis), arra, aki nem olyan mint mi.

A kirívó egyenlőtlenséget megszenvedve a polgárok elbizonytalanodnak.  A jogvédelem bástyái megrendülnek, az emberi jogi narratíva is válságba kerül.  A polgárok biztonságérzete felértékelődik, és ennek következtében jogokat és közjavakat is hajlamosak vagyunk csak annak odaítélni, aki sebezhető, sőt, aki rászorult, miközben elhalványul az emberi jogok egyetemességének tudata.  Mára már mintha elfelejtődött volna, hogy a nemzetközi jogi dokumentumok szerint minden ember születésénél fogva a másikkal egyenlő.

Két példa is megemlíthető, az emberi jogi apályt illusztrálandó: vannak pl. olyan tehetséges, roma származású közéleti emberek, akiknek fontos az általuk elérhető romák gyámolítása, de nem törődnek az emberi jogaikkal, nem törekednek arra, hogy egyetemes emberi méltóságukban megerősítsék a romákat.  Úgy gondolják, elegendő a javakkal való ellátás biztosítása, akár azon az áron is, hogy a megsegítettek méltóságukban csorbát szenvednek.  Másik példa: vannak olyan zsidó közösségek, amelyek nem a minden embert megillető méltóság védelme érdekében lépnek fel az antiszemitizmus ellen, hanem a kérdéses zsidó közösséget akarják megvédeni, adott esetben akár annak ellenére is, hogy e közösségnek magának is áldozatul eshetnek más, nem zsidó közösségek (pl. az elnyomott palesztinok).  Ha azonban egy egyébként veszélyeztetett közösség csak magával törődik, akkor önmagát is veszélybe sodorja – tanítja a rabbi (Radnóti Zoltán).

2. Nélkülözés, igazság- és szabadsághiány

A tömeges szegénység a mai magyar társadalom kiáltó problémája, amit a társadalomnak nem sikerül kezelnie, a regnáló hatalom talán nem is nagyon akarja.  Az emberi jogok másként merülnek fel, ha nem a szokásos polgári életben lehet választanunk jó és rossz között, hanem a tét a túlélés.  Ha pl. cigánysoron tengődő embereknek a legális közmunka és az ennél többet ígérő, ám kockázatos alkalmi munka között kell választaniuk, először is mérlegelniük kell: kockáztassanak-e.  Másodszor, ha a kockáztatás mellett döntenek, akkor az a kérdés merül fel, hogy becsületes embernek vállalható-e a fekete munka.

Bármennyire szorító is a nyomor, a kényszerhelyzet sem mentesít az erkölcsi felelősség alól.  Tragikus, hogy a mélyszegénységben élő, szegregált közösség tagja számára csak az ilyen vagy olyan etikai vétség elkövetésének lehetősége marad.  Sőt, számot kell vetnünk akár azzal is, hogy a nélkülöző és kitaszított közösségekben az emberi kapcsolatok óhatatlanul kriminalizálódnak.  Súlyosan megrontja a nélkülöző falvak népét a többnyire közülük kikerülő uzsorás és az ún. vállalkozók, akik mindenféle csalásba keverednek és kevernek nekik kiszolgáltatott embereket.  Mindezért a nagyobb felelősség a többségi társadalmat terheli, amelynek tagjai beletörődnek abba, hogy a szegénység létezik és újratermelődik.

A depriváltság – a tisztes polgári élet folytatásához szükséges alapvető eszközöktől való megfosztottság (munkanélküliség, leromlott egészség, vízhiány stb.) – további következménye az etikus választás lehetőségének kizárása, ennek folytán pedig a jellem megromlása.  Aki hazugságban él, az nem lehet szabad.  Az erkölcsi romlás még súlyosabb következmény, mint az anyagi nélkülözés.  A legalapvetőbb emberi jog az önbecsüléshez való jog.  Aki ettől meg van fosztva, az van emberi méltóságában a legnagyobb mértékben megsértve.

Az igazság csak akkor tehet szabaddá, ha nem csupán a lelki békémet találom meg, hanem a társadalmi környezetemmel is képes vagyok harmonikus kapcsolatot kiépíteni.  Az igazság gyökerét ugyan tarthatjuk szellemi természetűnek, de annak felismeréséhez csak a társas kapcsolatokon keresztül vezethet út.  A társadalmi kiszorítottság eleve elrekeszti az igazsághoz mint spirituális valósághoz vezető utat.

Nem juthatunk el az igazsághoz, ha eltűrjük azt, hogy körülöttünk fennmaradjon a nyomor és szenvedés.  A karitász hamis, ha szemet hunyunk a kizsákmányolást újratermelő bajok és igazságtalanságok felett.  Mire jó a törvény, ha nem a támasz és vigasz eszköze?  Semmit nem ér az állami jog, ha összeütközésbe kerülhet az emberséggel és a szabadsággal.

3. Eszköztelenség és pártosság

Aki eléggé szerencsés és érdemes az életében ahhoz, hogy közel jusson a lelki egyensúlyhoz és harmóniához, az a szegénység olyan sajátos állapotába kerül, amely csak spirituálisan – szellemi és lelki értelemben – fogható fel.  A szegénység spirituális értelemben lényegében nem más, mint eszköztelenség, aki pedig megszabadul az eszközökkel való bajlódás kényszerétől, közelebb jut az üdvösséghez.  Hamis biztonság a gazdag emberé: „«… Én lelkem!  Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!» … «Esztelen!  Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet …»“ (Lukács, 12. rész, 19 – 20.).

Az Örökkévaló megközelítése akkor lehetséges, ha magunkat lecsupaszítva, az egyéni  vágyak és törekvések helyett a lényegre összpontosítunk: a Magasságbelivel való személyes kapcsolat kiépítésére, ami gyermeki egyszerűséget feltételez.  A radikális eszköztelenség követelése ugyanakkor átcsap egy másik radikalizmusba: a szerzés kultúrájának (a pleonexiának) a kérlelhetetlen bírálatába.  Lelki harmónia nem érhető el az elnyomottak iránti szolidaritás gyakorlása nélkül.

Az egyes ember képességeit meghaladó hatalom az igazságosság emberi felfogását nem teszi érvénytelenné, de annak felülírásához vezet.  A rejtőzködő, mégis jelenvaló Isten a szeretetét nem egyenlő mértékben méri, hanem annak megfelelően, hogy ki mennyire szorul arra rá.  A szükségben szenvedők előnyt élveznek.

Polgári társadalomban tiszteletben kell tartani a semleges állam alkotmányos értékét, emellett azonban nem elkerülhető a pozitív diszkrimináció sem.  Demokratikus viszonyok között is hirdethető pártosság, ami azonban nem azonos az annak megfelelő megkülönböztetéssel, hogy valakik milyen társadalmi vagy etnikai csoportba születtek bele.  Ez utóbbi ugyanis nem a jó iránti elköteleződés gyümölcse, hanem ellenkezőleg: megbélyegzés, ami pedig óhatatlanul békétlenséghez vezet.

4. Befogadás

Magyarországon különösen sokan fogadják félelemmel és előítéletekkel a menedékkérőket, és általában az idegeneket, amivel szemben azonban lehetséges alternatívát állítani.  Felrajzolható egy másik út, amely úgy alakítható ki, hogy hangsúlyozzuk: zárt helyett nyitott társadalom, statikus helyett dinamikus lelki beállítottság megteremtésére kell törekedni.  Ez utóbbi útjelzői lehetnek: érzelmek felkeltése, engedni a jobbításra irányuló vonzalmaknak, a jó minták követése és utánzás, beleérző képesség és találékonyság gyakorlása, érzékenyítés, megértés és empátia felkeltése, rokonszenv kinyilvánítása, a spiritualitás felé fordulás elősegítése.  E megnyilvánulások arra lehetnek jók, hogy törekedjünk az önkép és -érdek meghaladására.

A sikeres befogadás és integráció nem lehet csupán pragmatizmus és racionalitás kérdése.  Csak egy érzelmekre és értelemre alapozott komplex folyamat lehet az, amelyben esély kínálkozik arra, hogy ki lehessen lépni az uralkodó szokásokhoz való pragmatikus, érzelmekre vak igazodás kényszerzubbonyából.  Engedni kell vonzásoknak és választásoknak, és fantázia szükséges ahhoz, hogy utánozni lehessen azt az önzetlenséget, amivel találkozunk, és hagyjuk, hogy hasson ránk.

Ahhoz, hogy valóban eljussunk vonzásokhoz és választásokhoz, először is szükséges, hogy merjünk felháborodni, ha igazságtalansággal találkozunk, ha azt tapasztaljuk, hogy embereket megsértenek és megaláznak.  Első lépés levetni a közömbösség burkát, a többi pedig már megy magától.  A felháborodás indulata nélkül nem indul be a rokonszenvképzés folyamata.  Az érzelmek elfojtása az igazság elvetésével is együtt jár, és akkor reménytelen bármiféle párbeszéd kezdeményezése.

A felháborodás ugyan elősegíti a mozgósítást, de önmagában nem vezet jó gyakorlatokhoz.  Az indulat nem jó tanácsadó, és a lelki felbuzdulás is még csupán negativitás.  A polgárok akár Izaurának, a szappanopera-hősnek is gyűjthetnek, de a felbuzdulás mégis ráirányíthatja a figyelmet a valódi bajokra.

5. Igazságkeresés

A humánus megközelítés univerzalista.  Lényege az, hogy az emberi jogok egyetemesek, a lelkiismereti szabadság gyakorlásának jogától senkit nem lehet megfosztani, és az emberi méltóság annak is kijár, aki tévelyeg az igazságra jutásban.  Nem az igazság intézményesíthető, hanem az igazságkeresés.

Ha a szabadsághoz való jog mélyen az ember természetében gyökerezik, és nem függ attól, hogy az egyén aktuális helyzetében hibázott- vagy vétkezett-e, akkor az emberi méltóság feltétlen tiszteletét és a másság elfogadásának követelményét alapozzuk meg:  „ … A vallásszabadsághoz való jog alapja … nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete.  Ezért a kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás kötelességének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, amíg valaki a nyilvános jogrendet megtartja.“ (A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű deklarációja a vallásszabadságról; Róma, 1965. december 7-én, 2. bekezdés).

Az emberi méltóság az emberi jogok anyagi alapja.  Így pl. a minimális jövedelemhez való jog, és ezáltal a társas élet alakításában való részvétel joga, vagy a menedékkérők védelemhez való joga a kiutasítással szemben az emberi méltóság feltétlen védelméből fakad, amit nem kell kiérdemelni, és nem lehet alku vagy érdekek mérlegelésének a tárgya.  A moralitásból a jogba való átmenet a méltóság és személyi autonómia tiszteletétől az elismerés iránti igényig terjed, a sérülékenyek iránt táplált morális aggodalom pedig az önmeghatározás iránti igénybe nő át.  A személy jogilag kifejezhető elismerése keletkezéstörténetében a méltóság olyan fogalmával függ össze, amelynek alkalmazása a hierarchikus helyzetekbe zárt szokásrend alól szabadít fel, és így válik a méltóság tisztelete erkölcsi megfontolásból joggá (Jürgen Habermas, ”The concept of human dignity and the realistic utopia of human rights“, J. Habermas, The crisis of the European Union; A response, Translated by C. Cronin, Polity Press, 2012, Cabridge, UK, pp. 85 – 86).

6. Hit és cselekvés

A racionális belátásból vagy a szabadságra született ember természetére való utalásból még nem lesz gyakorlati szabadság.  Különbséget kell tenni a hajlam és a tényleges cselekvés között.  A pszichológiailag értelmezett valóságban a kötelesség-alapú morál nem univerzális, mert a moralitás nem egyszerűen racionális megfontolások következménye.  Az életben sokféle érték van jelen a maga zárt szabályrendszerével, amelyek valamennyien a társadalmi kohézióra irányulnak, de amelyek közül a gyakorlatban sokszor választani kell az egyiket a másik rovására.

Az antik világban a görögök nem ismerték az alázat és az igazság összekapcsolását, a keresztény tanítás szerint azonban az alázat az igazság megismerésének magasabb rendű formája.  Ez azt jelenti, hogy az igazság kérdésében nem lehet állást foglalni kívülállóként, cselekvés nélkül.  A másik lény megismerése felkelti egyúttal a gyengédséget és engedünk a gondoskodás iránti hajlamnak.

Mindennapos tapasztalat pl. az, hogy ha intim környezetben kisgyermekkel találkozunk, magunkhoz öleljük.  Nem annyira arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit tudunk a gyermekről vagy ő rólunk, hanem önkéntelenül dolgozik bennünk a gondoskodás iránti felelősség.  Az alapvető probléma az ember számára nem a megismerés, hanem a világ rendjébe való beilleszkedés, amihez pedig megismerés szükséges.  Mivel azonban ez utóbbi tökéletlen, szükséges az élet akarása, a bennünket körülvevő természeti valóság belakása és átélése.

Ha az individualizáció motorjának szerepét betöltő értelmi megnyilvánulás a társadalom kialakult rendjét veszélyezteti, akkor ellensúlyra van szükség, ami Henri Bergson szerint természetes módon a közösségképzés hajtóerejeként működő ösztön lehet, ha azonban ez az ösztön maga is gátolt, akkor ösztönpótlékra van szükség, ami pedig a misztikum képződésének a forrása (The two sources of morality and religion (Les deux sources de la morale et de la religion), transl. by R. Ashley Audra, C. Brereton, W. H. Carter, University of Notre Dame Press, Notre Dame, IN, 1977, p. 120).  Ha az értelem elfedi a társadalmi kohéziót közvetítő üzeneteket, akkor a képzelet hívódik elő.  A misztikum az értelem által hajtott törekvések határvidékén, annak peremén jelennek meg.

Vannak helyzetek, amikor az ösztön vagy az ösztönpótlék (misztikum) már nem hatásos a társadalmi kapcsolatok normális újratermelésének folyamatában, ezért valamiféle megvilágosodás segít.  Ilyenkor jut jelentőséghez a hit, amiből azonban még nem adódik egyenes módon cselekvés.

Simon mágus Buber által felidézett története (Martin Buber, Two types of faith (Zwei Glaubensweisen), transl. by N. P. Goldhawk, Macmillan, New York, 1951, p. 19) – a hitében magabízó mágus leugrik a Capitoliumról Nero elé és nyakát töri – arra int bennünket, hogy jól kell érteni a Názáretit, amikor kijelenti, hogy minden lehetséges annak, aki hisz.  Más dolog a hit, és más dolog a cselekvésre való képesség.  Hittel önmagában nem lehet kiérdemelni az üdvösséget,vagyis a pszichológiai valóságban nincs közvetlen összefüggés valakinek a hite és a cselekvése való képessége között.

A hit mint belső bizonyosság törékenységét csak kiemeli az, hogy a Márk történetében szereplő beteg gyermek apja hitetlen, de kéri Jézust, hogy segítsen a hitetlenségén (Márk, 9. rész, 22 – 24.): „… « … ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.»  Jézus így szólt hozzá:  «’Ha valamit tehetsz’?  Minden lehetséges annak, aki hisz!»  A  gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta:  «Hiszek!  Segíts hitetlenségemen!»“).  Az a kijelentés, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, együtt olvasandó az ószövetségi bölcsességgel, ti. azzal, hogy az Örökkévalóval együtt – de csak vele! – bármiféle dolog lehetséges (Izaiás, 28. rész, 16.).

7. Lehet-e jogfosztottan és reménytelenül élni?

Ha nem csukjuk be szemünket, látjuk, hogy lehet, de vajon érdemes-e?  Ha az élet szentség, az élet megrövidítése merénylet ember és Isten ellen.  Vajon mit jelent az élet tisztelete és az életlehetőség rombolása?  Mi a tét annak a szemében, aki a lelkekben dúl, és annak számára, aki a rombolás következményeit elszenvedi?

Az értelem valós jelentéssel akkor telítődik, ha cselekvésben jut kifejezésre.  Utóbbihoz hit szükséges, viszont a hitnek is vannak korlátai, talán éppen azért, mert nincs ember, akinek a hite ne lenne tökéletlen.  E belátás révén messze jutottunk a felvilágosodás derűlátásától, miszerint aki mer gondolkodni, az nincs elzárva attól a lehetőségtől, hogy bekapcsolódjék a közös akaratképzés és a szabadság megteremtésének folyamatába.

Az embernek talán nem adatik több, mint az igazságkeresés.  Ha azonban lehetővé válik a lelkiismereti szabadság gyakorlása, akkor van esély az emberi méltóság tiszteletére.  Innét nézve még hangsúlyosabb az a követelmény, hogy nem élhetünk igazsághiányban.

Olyan társadalomban, ahol polgárok kisebb vagy nagyobb csoportjai meg vannak fosztva az emberhez méltó élet folytatásához szükséges anyagi és eszmei javaktól, senki nem lehet szabad.  Az emberi jogok nemcsak az azokat gyakorolni képes polgároknak, hanem a társadalom peremén élőknek is kijárnak.  Máskülönben az alul lévők nemcsak jogaiktól lesznek megfosztva, hanem még a remény és vigasz lehetőségétől is.  Súlyos a felelőssége azoknak – mindannyiunknak –, akik ezt elnézik.